Egy Blake nevű főhős szenved, mászkál motyog a Last Days nagy részében egy házban, hogy aztán a film végén kiderüljön, Blake egyenlő Kurt Cobain, éljenhurrá. Ez egy olyan film, amiben nem történik semmi. Nem történik semmi leszámítva egy folyamatosan beherkázott fickó agonizálását, az evilági és túlvilági nihil között, szép képekkel, de őrjítő monotonon. Gus Van Sant rendező nem viccelt, amikor Tarr Bélát említette fő hatásaként, lassúság, nyomorúságos kis poénok váltják egymást, a néző pedig szenved, talán jobban, mint Blake-Kurt, de a nézőt nem sajnáljuk, úgy kell neki.


Bár három film, három téma alapján nem merünk messzemenő következtetéseket levonni, számunkra nagyon gyanús, hogy az életrajzi filmek nem a szóban forgó rockerek rajongóinak lesznek érdekesek, vagy ha mégis, akkor is csak azért, hogy lehessen szidni a rendezőt. A kedvünk azért nem ment még el, és a készülőben lévő Jimi Hendrix-filmről természetesen továbbra is tájékoztatunk.

Addig is nézzünk két nemrégiben vetített filmet: a Titanic fesztiválon bemutatott Glastonbury-t és az Air Guitar Nationt. A fesztivál híres arról, hogy csupa olyan filmet láthatunk itt, amelyet nem tűznek műsorra a mainstream mozik – ugyanakkor többször előfordult már, hogy mégis belebotlottunk valamelyik Titanicos filmbe. Úgyhogy lekéstétek, mégis ajánljuk, hátha.

Forrás: SoproniRocks.hu