Áprilisban volt tíz éve, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett. A drogelvonóból szökött, vásárolt egy vadászpuskát, egy akkora adag heroint, hogy egy lónak is sok lett volna, írt egy búcsúlevélfélét és szétloccsantotta az agyát. Magyarországon nem voltak évfordulós megemlékezések, ahogy Nirvana-kultuszról sem beszélhetünk, de azért, gyaníthatóan rajongók jóvoltából, megjelent két könyv: karácsony elõtt egy életrajz, nemrégiben a Naplók. Sajnos egyik sem az igazi (lásd keretes írásunkat). Életrajzban még mindig Michael Azerrad Come As You Are-ja az etalon, amely 1993-ban jelent meg elõször, Cobain jóváhagyásával és közremûködésével, a halála után egy zárófejezettel kiegészülve. Ismerjük az autorizált, hivatalos életrajzok hátulütõit, Azerrad könyvébõl sem hiányoznak, de még így is, azóta is veri a többi biográfiát. Mellette szól, hogy a szerzõ - a Cobain által amúgy nagyon nem kedvelt Rolling Stone munkatársa - el tudja választani a lényegest a lényegtelentõl, a hitelest a légbõl kapottól, ellenáll a szenzációknak, hangzatos kijelentéseknek és melodrámai fordulatoknak (utóbbi kettõ típushiba az efféle életrajzokban); nem él vissza az adatközlõk, elsõsorban fõhõse bizalmával, de nem fogadja kritikátlanul minden információjukat. És remek a képanyaga. A Nirvanáról és tagjairól az idõk során felröppentett sok sztori igazsága erõsen kétes, ellenõrizhetetlen, de Azerradnak sikerült kompakt, egészében meggyõzõ és jellemzõ történetet összeraknia, ami nem kis teljesítmény, hiszen se szeri, se száma a legendáknak, a szemtanúk számos változatban keringõ, kiszínezett, túlfényezett beszámolóinak, a lapokban megjelent fikcióknak, Krist és Kurt olyan interjúinak, a bandát bemutató sajtóanyagoknak, amelyekben sportot ûztek az újságírók hülyítésébõl. (A jelek szerint nem tudtak olyan blõdséget kiagyalni, amit valaki be ne vett volna, hogy aztán exponenciálisan terjedjen tovább.) És gondolhatjuk, hogy Cobain halála után szabadult csak el igazán a pokol. Akkor jöttek elõ az általános iskolai osztálytársak és pedellusok, harmadik szomszédok, távoli rokonok és közeli barátok. Akkor derült ki, hogy Kurtnek, aki az utolsó hónapokban garniszállókba menekült milliós házából, és jóformán már csak a dílereivel érintkezett, legalább annyi barátja volt, mint József Attilának. Mint megannyi öngyilkosjelölt, Cobain is figyelmeztetések és vészjelzések sokaságát küldte környezetének, míg végül úgy tekintettek rá, mint a farkast kiáltó fiúra. Egyfelõl reménytelen esetnek látták, akin már úgysem lehet segíteni (kivált, hogy nem is hagyja), másfelõl nem gyõzték szuttyongatni, hogy vállaljon minél hosszabb, minél több országot érintõ turnét, lépjen fel megagázsiért megafesztiválokon, menjen fotózásra, adjon interjúkat, szerepeljen a tévében. Mindezekhez akkor már nagyon sok embernek fûzõdött komoly egzisztenciális érdeke - köztük Cobainnek is, aki attól fogva, hogy meggazdagodott, rettegni kezdett az éhenhalástól. Amíg kartondobozban meg a közlekedésre amúgy sem alkalmas kocsijában lakott, nem aggasztotta a jövõ. Soha nem volt alkalma megtanulni bánni a pénzzel, és páni rémületbe esett a csillagászati bevételeivel szemben álló csillagászati kiadásai láttán. Szíve szerint semmilyen promóciót, fesztivált, turnét nem vállalt volna, egy életre elege lett a menedzserek álomturnéiból (9 ország, 42 nap, 38 fellépés), a szabadtéri fesztiválokból, ahol mindig kriminális volt a hangzás (elég belehallgatni a readingi kalózfelvételekbe), a százezres koncertekbõl a sportcsarnokokban, ahol már nem a saját közönségüknek játszottak, hanem egy arctalan tömegnek, amely a híres rocksztárra fizetett be, és a No1 számot akarta hallani (Smells Like Teen Spirit), amit a Nirvana már halálosan utált. Elsõ arénafellépésükön Cobain beindult a hangzástól, és belevetette magát a tömegbe, de ahelyett hogy fölemelték és kézrõl kézre adták volna, levitték a földre, érezte, hogy a zsebeiben turkálnak, valaki megütötte... a biztonságiak mentették ki, s ezennel véget ért a stage diving felhõtlen korszaka. És tudomásul kellett venniük, hogy soha többé nem játszhatnak klubokban. Szõttek még vad terveket arról, hogy csinálnak egy durva punk-rock lemezt, ami kibuktatja õket a mainstreambõl, vissza az elveszett édenbe. De persze ez éppúgy agyrém volt, ahogy az éden sem létezett. "cska furgonok, olcsó hangszerek, zárlatos erõsítõk, rémesen szólt az egész, csak a saját készítésû trikók eladásából kerestek annyit, hogy legalább a benzin- és a kosztpénz meglegyen... 88-as kaliforniai turnéjukon egy maroknyi lézengõnek játszottak kocsmákban, jó pár koncert el is maradt, mert nem volt közönség; 89-ben haveri kölcsönbõl meg Kurt akarnokságából kijött elsõ nagylemezük, a Bleach. Legjobbkor: a grunge-nak meg seattle-i hangzásnak nevezett zenére ekkoriban támadt fel az érdeklõdés. Gyakorlatilag minden átmenet nélkül, a semmibõl szöktek az egekig. Kurt és Chris (Krist) Novoselic gyerekkori barátok, mindketten egy Aberdeen nevû porfészekbõl jöttek, ami 150 mérföldre van Seattle-tõl. A helyrõl legyen elég annyi, hogy amikor a horvát emigráns Novoselic család oda-költözött Kaliforniából, Krist olyan súlyos depresszióba esett, hogy egy évre haza kellett küldeni a horvát rokonokhoz. Cobain középosztályhoz törleszkedõ fehér aljanépnek nevezte saját családját, amely a sportot és a helyi faipart favorizálta a kreatív tevékenységekkel szemben (ez már csak azért is különös, mert Kurt világéletében girhes és beteges volt); mûvészi elismerést csak egyszer aratott otthon: egy megszólalásig hû Donald kacsával. De nem sokáig élvezte szülei szeretõ támogatását, mert nyolcéves korában elváltak, és a fiúra egyikük se formált igényt. Évekig hányódott egyik rokontól a másikig, aztán hol iskolatársaknál lakott, hol csövezett. Az utolsó évben kimaradt a középiskolából, mert a sok hiányzás miatt úgysem tudott volna leérettségizni. Az iskola ugyanolyan könnyen mondott le róla, mint a szülei. Senkinek nem tûnt fel (vagy senkit nem zavart), hogy sugárzóan és sokoldalúan tehetséges, festett, rajzolt, kollázsokat, képregényeket, szobrokat, installációkat készített; lényegében autodidaktaként megtanult dobolni, gitározni, énekelni, zenét szerezni és szöveget írni. Valószínûleg azért kötött ki a zenénél, mert az õ társadalmi helyzetében ez volt a legelérhetõbb kitörési pont. Bunkesztániából menekült. Elsõ kiadójuk és méltatóik a romlatlan tanyasi õserõt látták bennük, magyarul suttyókat, és Kurt egy életen át nem gyõzte bizonygatni, hogy õ nem vörös nyakú, szexista, bárdolatlan bunkó. De... még Courtney Love szerint is (akit szintén nem az intellektusáért szeretünk) el-képesztõen mûveletlen és alul-olvasott volt. Zenei (mármint pop-zenei) ismereteit is csak lassan és nehezen szedte össze, minden egyebet illetõen pedig tragikusan tájékozatlan maradt. Tragikusnak mondom, mert jó eszû és kivételesen érzékeny srácként sokat agyalt a világ dolgain, hogy aztán hosszú és keserves munkával feltalálja a spanyolviaszt, mit sem tudva arról, hogy már az ókorban is... A Nevermind beütése után megnyílt elõtte a lehetõség, hogy szabadon alakítsa az életét, pótolja, ami kimaradt, bármit megtegyen, vagy ne tegyen egyáltalán semmit. Ám épp akkoriban keveredett egyre szorosabb viszonyba élete hõsnõjével. ' nevezte így: heroina. Közkeletû vélekedés, hogy Kurt Cobaint a drogfüggése vitte a sírba 27 évesen, ugyanannyi idõsen, mint Janis Joplint, Jimi Hendrixet, Jim Morrisont. Jól hangzó rocklegenda: önpusztítóan, gyorsan élni, nagy lángot vetni, blablabla. Ha összekapjuk magunkat, sokkal több túlélõt tudunk megnevezni, mint ahány áldozatot. Csak a halottakat jobban szeretjük. Utólag. Amíg élnek, megvetés sújtja õket, és van, ami még pusztítóbb a szernél: a nulla tolerancia, a száz százalék képmutatás társadalma. Egy kiterjedt drogkultúra, ahol egy olyan nemzedék ül a vezetõ posztokon, amelynek túlnyomó része használt (használ) valamit, ahol filmek, zenék, könyvek tömege foglalkozik meglehetõs nyíltsággal a tárggyal, mint ami természetes része az életnek. Mármint a drog. De nem a drogos. ' a világ szemében pária, szerettei a szart is kitapossák belõle, zsarolják, fenyegetik, kitaszítják, elviselhetetlen bûntudatot, öngyûlöletet keltenek benne, meg persze paranoiát. Kurt és Courtney, a boldog heroinista szerelmespár életét végül pokollá tette az üldözés, mindketten azt akarták, hogy a másik jöjjön le a drogról, amelyet egymást kijátszva szereztek be, néha ugyanattól a dílertõl, és külön mentek a detoxba. Újra meg újra. Alig hihetõ, de a méregdrága klinikákon, ahol annyi egy nap, mint egy luxusszállóban, a megvonás fizikai tüneteinek enyhítésébõl és csoportterápiából ("Gizi vagyok. Heroinista.") állt a kezelés, illetve kiöregedett hippik házaltak drogkarrierjük történetével a betegszobákban. A legjobb esetben foglalkoztak Kurt rejtélyes gyomorpanaszaival is, amelyeknek soha nem találták meg az okát. De sehol nem találtam nyomát annak, hogy felfigyeltek volna a depressziójára. Ami egyre súlyosbodott, részben a drogok miatt, amelyekkel kúrálni próbálta. "Bárcsak lenne valaki, akitõl tanácsot kérhetnék. Valaki, akinek kiönthetném a lelkem, mégsem éreztetné velem, hogy nyomorult vagyok, akinek elmagyarázhatom, milyen bizonytalanságok kínoznak... Bárcsak megmagyarázná valaki, miért nem vágyom már arra, hogy bármi újat tanuljak. Hová lett az az energia, ami azelõtt mérföldeken és heteken át hajtott, hogy valami újat, valami mást találjak?" 1994 márciusában egy öngyilkossági kísérlet után - a számtalan heroin OD után ezúttal gyógyszer plusz pezsgõ - merült fel elõször komolyan a pszichoterápia lehetõsége, persze csak a drogelvonás után. A Nirvana menedzserei, ügyvédei, kiadói, Courtney és a banda egy pszichiáterrel közösen készültek rajtaütni Kurtön, de Krist riasztotta a barátját. Március 25-én, ezúttal Krist és Dave nélkül, akiknek valószínûleg nem szóltak, mégis összeült a nagy számonkérõszék: amikor Cobain egy ébresztõ lövés után lement, ott találta õket a nappaliban. Szerzõdésbontással, válással, a gyerekláthatás megvonásával fenyegették. Merõ jó szándékból. Kurt halála után ezt nevezte a bûnbánó Courtney "tough love"-nak ("érted haragszom...", nagyjából). Három nap múlva Cobain megkezdte ki tudja, hányadik elvonókúráját. Újabb három nap múlva hazaszökött. Azonnal keresni kezdték, de csak egy hét múlva találták meg: akkor már három napja halott volt. Ennek tíz éve Egy narkós rockzenésszel kevesebb..., érdekel ez még valakit? A maga idejében a Nirvana felforgatta a tánczenét, de némi zavar után visszaállt a rendes üzletmenet. Nincs még egy iparág, ahol nulla hozzáadott értékkel (tehetséggel, kreativitással) lehet hatalmasakat kaszálni. A nyolcvanas évek posványában együtt dagonyázott a rég halott rock, az õszinte, kõkemény antitézisnek szánt, de komikusan agyatlan metál, a nyálas new age, az ideológiák mentén szervezõdõ, de zeneileg többnyire másodlagos alternatív és a virulens diszkó; a rap már létezik, de csak a gettóban. A punk mozgalomként kiment a divatból, de helyi szinten megõrizte hajtóerejét, hiszen mindig lesznek dühös, lázadó kamaszok, akik csapatba verõdnek a garázsban, az iskolában, a kisvárosban alakult zenekarok körül. A legjobbak közülük a szomszéd megyébe vagy a nagyvárosi punkkörökbe is eljutnak. Ezen túl már nem punk, hanem iparûzés. A stílusirányzatok hívei elkülönülõ klikkeket alkotnak saját divattal, életformával, nyelvvel. Ezek néha ölre mennek egymással, de soha nem keverednek. És minden szereplõnek az az érdeke, hogy az elkülönülés fennmaradjon: a rajongóknak identitást ad, fõként pedig kiterjedt és jövedelmezõ háttéripart lehet rá építeni. Ezt a status quót robbantotta szét a Nirvana, legalábbis egy idõre. Kurt Cobain tök ösztönösen kereste és csinálta meg a saját zenéjét, amiben mindaz együtt van, amit szeret: a Beatles szívhez szóló dallamossága, az õsrock és metál nyers, zúzó ereje, az alternatívok szabadsága, a punk pusztító lázadása. És még valami, ami utoljára lett meg, a harmincas évek néger dalnoka, Leadbelly révén. A dalforma, ami egyidõs az emberiséggel és már az ókorban is... aminél azóta sincs tisztább, tökéletesebb eszköz az érzelemkifejezésre. A Nirvana egyik legemlékezetesebb koncertjének - Unplugged in New York - két csúcspontja van. A Leadbelly-záródal (Where Did You Sleep Last Night), és ugyanez sajátban: a Pennyroyal Tea, ami az utolsó pillanatban, a helyszínen született meg. Korábban is játszották már, de akusztikus változatban sehogy sem akart összeállni. De Kurt ragaszkodott hozzá, kemény csatákat vívott érte az MTV-vel, akárcsak Bowie, a skót Vaseline vagy a Meat Puppets egy-egy számáért. Aztán a koncerten, amikor a Pennyroyal következett, váratlanul azzal állt elõ, hogy ezt inkább egyedül játszaná el. A Nirvana alig pár évet létezett. A semmibõl jött, elsöprõ sikere nemcsak a szakmát, a zeneipart rázta meg, hanem a bandát is. Kurt Cobainnek nem volt elég ereje, szellemi muníciója, érzelmi biztonsága, sem elég ideje ahhoz, hogy feldolgozza. Nem tudta kivárni, hogy beérjen. Pedig most már jó. Elmúlt a hisztéria, de még mindig vannak és lesznek hívek, akik pusztán a zenéért hallgatnak Nirvanát, és ha Kurt fejest ugrana a felhõjérõl, kézrõl kézre adnák a sárgolyó körül. Bori Erzsébet A könyvek Azerrad könyve abban is etalon, hogy a rá következõ életrajzok pontosan követik a felépítését. Charles R. Cross 2001-ben adta ki a magáét, amely A mennyeknél súlyosabb címen jelent meg magyarul. Szó szerinti fordítás, de az eredeti sem hangzik sokkal jobban: Heavier Than Heaven. A gyenge - vagy stílszerûbben: nehézkes - szójátékot egy menedzser hozta össze a 89-es európai turnéhoz (amelynek egyik állomása a Petõfi Csarnok volt; sokáig városi legendának tartottam, de több helyen találtam rá adatot, és már magam sem tudom, mit higgyek), és még csak nem is a Nirvanára utal, hanem a velük turnézó Tad másfél mázsás frontemberére, az idahói hentesre. Crossnak sajnos más téren is bizonytalan az ítélete, a forráskritikát még hírbõl sem ismeri, könyvében így zavarba ejtõen keverednek a tények, a kitalációk és a nettó hazugságok. (Egy apróság: szegény kis Kurt sóvárogva áll a British Museum elõtt, de nincs pénze bemenni.) Nem elhanyagolható szempont, hogy Cross jóval Cobain halála után látott munkához, amikorra már minden szereplõ megköltötte és fényesre csiszolta a maga történetét, a szerzõ pedig velük tart azon az úton, amely visszafelé, a halál felõl - és melodramatikus színezettel - értelmezi a dolgokat. Képek nincsenek, de Cross elmeséli, mi van a fotókon és rajzokon. A magyar kiadás a fordítással együtt rendben van; a neten bõséggel (magyarul is) elérhetõ anyagok ismeretében és némi egészséges gyanakvással olvasva jó képet ad a Nirvana történetérõl. Cobain naplóit tisztességtelen üzleti módszerrel dobták piacra. Kurt grafomán volt, spirálfüzetek tucatjait írta, rajzolta tele az évek során dalszövegekkel, koholt interjúkkal, bandaismertetõkkel, soha el nem küldött levelekkel, borító- és gitártervekkel, képregényekkel és a szó szorosabb értelmében vett naplójegyzetekkel. A füzetek egy része elveszett, megsemmisült, és már Kurt életében akadtak gondos kezek, amelyek kitépték a kényes oldalakat. A Naplók kiadói folytatták a rostálást, a könyv nagyobbik része sajtcédulákat tartalmaz, de van néhány mélyen megrendítõ személyes bejegyzés is. Az anyag nagyjából idõrendben halad, de nincs datálva. Nem vártam egy kritikai kiadás filológiai mûgondját, de legalább annyi munkát belefektethettek volna, hogy ne lógjon ki a lóláb. A magyar kiadásra itt sem lehet panasz, Nádori Péter még jegyzetekkel is ellátta. Tetszik a fordítás, de egyes utalások értelmezéséhez elkelt volna a szakirodalom ismerete. Ha kekeckedni akarnék, mindkét könyvben beleköthetnék a számok címének és szövegének esetenkénti félreértésébe, de nem kötök: ami igazán siralmas, az a rengeteg angol nyelvû szövegmagyarázat, amely görcsösen az életrajzi adatoknak próbálja megfeleltetni a verseket, jó adag vulgárfreudista szósszal leöntve. Úgy tûnik, a lírai én fogalma nem hatolt be a tánczenetudományba. Mindkét könyv alap, de aki még többet akar, az nézze meg a nirvana.lap.hu-t, nem kell megijedni a sok linktõl, bárhonnan indul, szinte mindenütt ugyanazt találja. Charles R. Cross: A mennyeknél súlyosabb. Kurt Cobain életrajza. Ford.: Stern Gabriella. Cartaphilus, 2003, 356 oldal, 3800 Ft; Kurt Cobain: Naplók. Ford.: Andersen Dávid, Nádori Péter. Tericum, 2004, 288 oldal, 4570 Ft Bori Erzsébet